Egy hatalmas gyermekkor a cél

angyi

már megint a fiókban kotorászik
az angyalkát keresi 
hogy megsétáltassa 
hogy a szájába vegye
aztán elhagyja valahol
a házban 
nézem az elhagyott
jóságot a szőnyegen 
máskor a padlón kuporog
félve nehogy valaki rálépjen
aztán kétségbeesetten keresi
hova lett a kis angyi
percek múlva mint 
aki kincset lelt öleli
csak a szádba ne vedd édesem
angyal lesz belőled
ne szórd el vigyázz rá
ha túl sokat koppannak
a padlóhoz a szárnyai
megrepednek és oda lesz
minden esélye
nem hallgat rám
az angyallal a kezében
a szájában közlekedik a házban
valahová mindig eltűnik a fény
néha a játékok között találok rá 
máskor beszorul a parketta 
repedései közé 
aztán egyszer csak átlátszó
kristálygömböcskék 
hevernek szanaszét a konyhacsempén
később megtalálom 
az angyal fémcsontvázát
a gyöngy nélkülit a kifosztottat
mi ragyogja be soványan a házunkat
ha lecsupaszítottuk a reményt 

őszi szólamok

amíg hűl a leves 
összekaparom ezért vagyok
a gyerekméretű gereblyét használom
derékbarátabb változat
ritmusosan húzom össze 
az otthonukat elhagyó falveleket
egy hatalmas kupac a cél
ő közben rákészül 
lábdobogtatva bemelegíti
az izmait messziről fut
nyáron távolugrás a homokba
ősszel a levélhalomba
csörögnek zörögnek a levelek
röhögnek az apanyák a gyerekek
a harmadiknál kiesik egy diós csiga
a kabátzsebből hát az meg mióta ott
gyorsan bekapja 
a leves az asztalon felháborodva felsikolt
a szél időnként szétzavarja a rendet
átmelegszik a kezem alatt a gereblyenyél
egy hatalmas kupac a cél 
nyáron nagy kortyokban nyeltük 
a bodzát alatta 
ősszel a lehullott árnyék a játszótér
fut ugrik érkezik porzik nevet
izzadok feketék a körmeim nevetek
egy hatalmas gyerekkor a cél